Godó Katalin: A WISZ a felsőoktatásba való jelentkezés első pillanatától fogva végigkísérte utamat

Godó Katalin vagyok, tavaly végeztem a Debreceni Egyetem osztatlan magyar-német tanári szakán, s a 2019/20-as tanévben pedig a Neveléstudományi Intézet doktori iskolájában kezdtem meg tanulmányaimat. Immár hetedik éve vagyok a szakkollégium „rendíthetetlen ólomkatonája”, azaz tősgyökeres tagja, s gyarapítom a hallgatói populáció népes táborát.

Elmondhatom magamról, hogy a WISZ a felsőoktatásba való jelentkezés első pillanatától fogva végigkísérte utamat, támogatta szakmai karrieremet. Úgy érzem, sokat köszönhetek a vezetőségnek, a kollégium befogadó légkörének, s nyílt titok, hogy a kollégium nélkül most nem lennék doktorandusz-hallgató sem, hiszen el sem jutottam volna a felsőoktatásba. Mind az érzelmi, mind az anyagi támogatás nagyon fontos számomra, tudniillik szüleim anyagi körülményei nem tették volna lehetővé máskülönben azt, hogy egyetemre járhassak.

Ugyanakkor arra különösen büszke vagyok, hogy a saját lehetőségeikhez mérten mindent megtettek annak érdekében, hogy megvalósítsam terveimet, céljaimat, s az utolsó falatot képesek voltak megvonni maguktól annak érdekében, hogy felutazzak az egyetemi felvételi időpontjában a Tiszanánától közel 140 km távolságra lévő Debrecenbe.

Kezdetben nehezen hittem el, hogy én is bekerülhetek egyetemre, hogy egyetemista lehetek, hiszen az mekkora szó már, de amikor végre sikerült, akkor úgy éreztem, hogy tartozom a szüleimnek azzal, hogy elvégezzem. Eszembe sem jutott, hogy feladjam, vagy otthagyjam. Teljesen kinyílt előttem a világ, és ezzel egyidejűleg a lehetőségek tárháza is kiszélesedett: eljutottam végül Erasmussal Augsburgba, illetve a kollégiummal Brüsszelbe és Strasbourgba, valamint számos olyan plusz képzést kaptam, amelyek fejlesztették kompetenciáimat, készségeimet. Emellett kaptam egy remek mentort, aki mindvégig segítette utamat, s támogatott abban, hogy az egyetemi tanulmányok, azon belül főként a germanisztika szak kihívásaival megküzdjek.

Most pedig a neveléstudományi programban van egy lelkiismeretes, precíz és nagy szaktudású témavezetőm is Dr. Ceglédi Tímea személyében, aki a reziliencia kutatója az oktatásszociológiában, s azt vizsgálja, hogy a nehéz körülmények ellenére képesek sikeres életpályát befutni azok a tanulók, akik belső reziliens képességeikre tudnak támaszkodni.

Úgy vélem, az sem véletlen, hogy minket összehozott a sors. Vele először a szakkollégiumnak köszönhetően találkoztam. A WISZ révén sok új lehetőséget kaptam, sok új ismertséget köthettem. Így kerültem kapcsolatba a Romaversitas Alapítvánnyal, illetve a Független Színházzal is, ahol a Selejtesek c. színdarabban kaptam egy főszerepet. A szakkollégiumon belül is különböző tréningeken és képzéseken vehettem részt, melyek mind-mind hozzásegítettek ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok: büszke roma értelmiségi és büszke szakkollégista.

S hogy milyen most kollégistának lenni? - Még a koronavírus ideje alatt is van élet a közösségben.

A koronavírus miatt a kollégium is átállt az online "üzemmódra", ugyanakkor a vezetőség törekszik arra, hogy folyamatosan kapcsolatot tartson velünk. Kaptunk telefonhívást is, s én például a kollégiumi lelkésszel több, mint egy órát beszélgettem arról, hogy viselem ezt a jelenlegi, korántsem mindennapi helyzetet. Nagyon jól esik ez a kedves érdeklődés, ami folyamatosan megvan a vezetőség részéről.

Továbbá a bibliaórák alkalma sem szűntek meg, így lelkileg tudunk töltődni akkor is, ha nem egy helyiségben vagyunk. Számomra ezek a közös alkalmak fontosak, mert megalapozzák az adott naphoz való hozzáállásomat. Örömmel tapasztaltam, hogy az online térben nem személytelenedett el a kapcsolat; s jól esik, hogy bevezettük azt, hogy a hálaadás gyakorlatával kezdjük a közös alkalmakat, ami inkább a pozitív gondolatok felé irányítja a figyelmünket, még ha a külvilág változásai sokszor negatívak is.

Természetesen várjuk, hogy személyesen is láthassuk egymást, s újra minden visszatérjen a régi kerékvágásba, de örülünk annak, hogy jelenleg biztonságban tudjuk átvészelni a járványhelyzetet, ezzel nem veszélyeztetve egymást és környezetünket.

Szöveg: Godó Katalin
Fotó: Dezső Attila